Bubesz napjai

Önállósodás, zene, gondolatok, meg minden más... :)

Bottle Shock - Borban az igazság

Érdekes történet. Valóságos eseményen alapul. Woodstock után hét évvel. Nehéz helyzetben lévő borász, Jim Barett (Bill Pullman) küzd az adósságok ellen. Fiával, Bo-val (Chris Pine) állandó hadban áll, mert az nem segít neki. Megérkezik a csinos, szőke gyakornok, Bo ráébred, hogy a sikerhez munka kell. Minden a maga ütemében zajlik egészen addig, míg egy szép napon meg nem jelenik egy Franciaföldön élő, elfogult brit borász, Steven Spurrier (Alan Rickman) aki lehetősége biztosít arra, hogy az amerikai borok megmérkőzzenek egy franciaországi borversenyen. Bo és a gyakornok mindent megtesznek a sikerért, de ehhez többek közt a makacs apával, a technikával, a helyi rend őrével, a repülőtéri szabályokkal és a konzervatív francia zsűrivel is meg kell küzdeni... 2006-ban a versenyt megismétlik a harmincéves évforduló okán, ahol ismét California győzedelmeskedik. :)

Mikor a filmet nézni kezdtem, akkor valahogy egy kicsit nyár volt. Mindenütt szőlőskertek, borászatok, Franciaországban és Amerikában is egyaránt. S bár az elején alig tudtam nyitva tartani a szemem, hamar rájöttem, hogy nem fogok majd belealudni. Igazán érdekes volt figyelni, hogy milyen is borásznak lenni, megküzdeni azért, hogy elismerjék a munkát. A film furcsa reakciót váltott ki belőlem a végén: mikor bemondták, hogy harminc évvel később újra California nyert, felültem, és valami megmagyarázhatatlan mámoros felhőn lebegtem, már majdnem a "beájulokolyanfáradtvagyok" határán. :D (ez is csak Bubi, szokd meg!)

http://www.montelena.com/wines/current  <- a díjnyertes borászat

 

És néhány kép:

 


Jim & Bo Barett

 


A borszaküzletben

 

Borkóstolások:


 


(Itt azért érdekelne, hogy mire gondol :D )

 

És a végére: Chateau Montelena


0 Hozzászólás

Helyzetjelentés Bubiföldről

Nov. 27.

Természetesen egy fontos nap. A tizenötödik születésnapom. Nem sok minden változás történt, csak tudjátok kedveskéim, azóta fáj a derekam. :D Viccet félretéve egészen jól sikerült nap volt. Este színházlátogatás. Irány a Radnóti. Rudolf Péter megint nagyot alakított. Mikor este, nagyon késő este a kollégium felé sétáltunk a hidegben, akkor eszembe jutott valami arról a napról: csillogószemű tizenöt. :)

 

Dec. 7.

Szombat, iskola. Ejjdepfuj... Első óra: kb. semmittevés, utána szerencsémre irány haza. (Innen is köszönet azoknak, akik elengedtek! :) ) Nem jöttem volna haza hétvégére, de így mégis sikerült! Itthon köszönthettem Aput a szülinapján.

 

Dec. 11.

Köt.zong.-vizsga. Enyhe stressz. Fájós fül. Lefagyott ujjak. De sikerült!
Közben egész napos panaszkodás, hogy "Bubifülecsakazértisfáj!" No, sebaj, még egy gitár belefér, utána haza. Budapest, metró: A 2. metro nem közlekedik. Bubi: Jepp! És még a fülem is fáj. + Egy kis pánik a Deák téren, de csak hazaértem 5-re. (3/4 1-kor indultam.)

 

Dec. 17.

Főtárgyvizsga. Próbáltam nem ráparázni, több-kevesebb sikerrel. A kamarateremben annyira nem volt hideg, de arra elég volt, hogy már az első darab végére teljesen lefaggyanak az ujjaim, és teljesen ráparázzak. (Ennyit a nyugalomról.)
Mindegy, valahogy megcsináltam. Eredmény: 4. (szilárd, lehetne jobb is, de egyelőre jó)

 

Dec. 21.

Utolsó nap a suliban. Előtte kisebb felfordulás. No, sebaj, túléltük. ;)
Suliban: Gyertyagyújtás. Utána karácsonyozás az osztállyal. Ajándékosztás, kacagás, jó volt! :) Fényképezkedés a tanárokkal, barátokkal. (Persze az előbbit egy hirtelen ötlettől vezérelve, eléggé megleptünk vele egy-két embert :D )
Utána koncert, és irány haza. :)

Dec. 22.

Anya szülinap. Jóvolt. Semmi buli, de Apa hazajött. Egyben a klán! :) És végre szünet!

 

Dec. 23.

Névnap. És töritanulás, mert jobb dolgom nem volt. :D

 

KÉSŐBB AZ IDŐBEN:

Karácsony. Hatalmas társasjáték és kártyapartik, hogy ne unatkozzunk. Meg egy kis kirakózás. És az elmaradhatatlan szotyi. :D

 

És már csak egy nap, és PÁPÁ 2013! :)

0 Hozzászólás

Closet Land

Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy igazából mit kéne írnom... (Vagy öt percet álltam kint a teraszon, gondolkodva, hogy két értelmes mondatot össze tudjak szedni a filmről.) Legegyszerűbb az lesz, ha először a tényeket mondom el tömören, és csak azután bármi mást. (Előre szólok, nem az én korosztályomnak való, még is megnéztem. Minden mellébeszélés/írkálás nélkül le fogom írni amit megértettem a filmből!)

1991-ben készült, kétszereplős thriller. Rendezője: Radha Baradwaj. Független film, magyarul nem jelent meg. (Ez azt is jelenti, hogy Én, azzal a nulla angoltudásommal megnéztem angolul!!) Szereplői: Madeleine Stowe - vádlott, Alan Rickman - vallató.

Egy meghatározatlan országban az írónőt azzal vádolják, hogy anarchista üzeneteket közvetít a mesekönyvén keresztül, állam- és kormányellenes, politikai szervezkedésekre uszító eszméket rejtett el. A vallató maga a vádló is, kínzással kényszeríti, hogy ismerje el, majd írja alá az előre elkészített vallomást. A film és ezzel egytt a mesekönyv címében is kettősséget találunk. A mesekönyv főszereplője egy kislány, aki a szekrénybe bújva alakít ki magának egy saját világot házi- és vadállatokkal, különleges, elképzelt lényekkel. Ugyanakkor a "closet" szó a vallatószobára is utal. A kihallgatás során megelevenedik a mese, az írónő múltja, és egyben a jelen is. Sokszor nehezen vagy egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy mi a valóság, és mi a kitaláció. Eltűnnek a határok.

Az alkotók jó munkát végeztek: hatalmas tér, hideg, kékes színek, görög oszlopok jellemzik a vallatószobát. A film végéig még a lámpa felkapcsolásakor is homályos-szürkés a terem, csekély a fény. A történet nyersen zúdul a nézőre, ugyanakkor nem lehet félreértelmezni a mondanivalóját. A színészeknek nem volt könnyű dolguk, hiszen nem a vidámságot, egy családi mozi képeit kellett megjeleníteniük, hanem a szenvedést, kínt - kínzást, fájdalmat, kiszolgáltatottságot, és a "felljebbvalóság" érzését kellett kimutatniuk. A mindössze kétszereplős film mindvégig kétségek közt tartja a nézőt: a vallató sikerrel jár-e vagy kudarcott vall, a vádlott megtörik vagy kitart-e a vallatás (és a film) végéig. A beismerést már-már színjátéknak tűnő válaszkicsikarás kíséri. A vallató több szerepet is magára ölt sikere érdekében. Az írónő szemét bekötve felveszi a - "mindent a sikerért" - lelketlen vallató szerepét, de mellette, mivel a nő nem láthatja, egy másik kínzott szerepét is, elváltoztatott hangon. Mikor a vádlott szeme nincs bekötve segítőkészsége - és a fentebb említett módszerek alkalmazása - visszás érzéseket keltenek/kelthetnek. A nő ruhája fehér, az ártetlanság színe. Ugyan ő a főszereplő, mégis szűk korlátok között mozoghat, hiszen alárendeltsége vallatójával szemben nyilvánvaló. A film további ellentéteket is tartogat, hiszen a sötétség és a vakító, bántó világosság gyakran váltják egymást, ezzel is azt éreztetve a nézővel, hogy saját bőrén tapasztalja az ember leleményes elméjének kibontakozását, melyet igen hatásos kényszerítőeszközökkel jelenít meg. A film elborzaszt és elgondolkodtat, kérdéseket kényszerít belénk.

"Mi, az egyszerű állampolgárok tényleg reménytelen küzdelmet folytatunk a hatalommal, vagy esetleg van némi esélyünk arra, hogy önmagunk maradjunk? Meg kell-e felelnünk minden ideológiának és politikai eszmének úgy, hogy közben ne veszítsük el egyéniségünket, és ne áruljuk el környezetünket? Művészként alkothatunk –e szabadon, vagy elveinket feladva a rendszer kiszolgálói leszünk?"

Az utolsó filmkockán egy Gandhi idézetet olvashatunk: "Már látom, hogy a halál közepette is ott az élet, az igaztalan közt is ott az igaz, és a sötétségben is ott pislákol a fény."

 

 

Saját vélemény:

Két típusú film van amit nem szeretek: a nyálas, és az ijesztő. Nyálasnak egyáltalán nem mondható, ijesztőnek sem mondanám, inkább elborzasztónak. Meg akartam nézni... éreztem, hogy nem nekem való, mégis, hogy úgy mondjam: magamba erőltettem a "muszáj megnézni" érzést. Tudtam, hogy nem jelent meg magyarul, ezért angolul néztem meg. (Jó vicc, de tényleg!) Nem csak amiatt néztem meg, mert az egyik szereplője Alan Rickman. Ezért IS, de volt más oka is: nem igazán tudtam elképzelni, hogy még mindig tényleg létezik ilyen elnyomás, a másik szabad akaratának megfosztása. Azt sem értettem, hogy mi köze van egy mesekönyvnek a politikai nézetekhez, hiszen mégis csak 7-8 éves gyerekeknek szól. Kíváncsi voltam, no... Thrillerről lévén szó, nem voltak benne túlzottan véres jelenetek, inkább csak testi fenyítés, és főleg a szavaknak volt nagy jelentőssége (Jó, hogy alig értettem valamit a szavakból...), legalább a hangsúlyokból tudtam, az arckifejezésekből, hogy mit is mondhattak. Többször is kirázott a hideg, amikor a fülembe dugott telefon fülhallgatón keresztül az agyamig dörömbölve törtetett át a hang, amikor A. R. lemélyített hangon igyekezett vallomást kicsikarni a nőből. (Persze, csak azért se halkítottam lejjebb!) Megéztem, és mást nem tudok már mondani, csak amiket fent leírtam. (Egész film alatt összegömbölyödve, számat tátva, egy 1,5 literes palackot szorongatva próbáltam az agyamig eljuttatni a képeket, hiszen érteni nem sokta értettem meg belőle. Majd ezeket a képeket olyan elmondható, leírható mondatokká varázsolni, amiket egy tizenéves szájából hallani, írásából olvasni, megérteni, felfogni lehetséges. + A film után kissé tompán reagáltam a környezetemre, annyira el voltam foglalva a történet összerendezésével.)

 

Most csak két képet hozok, a többit a google képkeresőjével megnézheti, aki szeretné.

 


0 Hozzászólás

Sense and Sensibility

... avagy Értelem és Érzelem

Emma Thompson forgatókönyve Jane Austen azonos című könyve alapján készült. Főszerepben: Kate Winslet, Emma Thompson, Hugh Grant és Alan Rickman. (hűű... ez most nagyon filmfelvezetős lett :D )

Alapvetően nem szeretem az érzelgős filmeket, ám ezt mégis jó volt nézni. Csavaros szerelmi történet, melynek középpontjában a Dashwood-lányok állnak. Édesapjuk váratlan halála után pénz nélkül maradnak. Bátyjuk csak csekély mértékben támogatja őket, utolsó esélyük, ha jól választanak maguknak férjet. (nem akarok nagyon spoilert írni, szóval, eléggé igyekeznem kell!)

Az idősebik lány, Elinor (Emma Thompson) nem bízik érzéseiben, úgy gondolja, minden helyzetben az eszére kell hallgatnia, s nem a szívére. (Ohh mily' kár, pedig igazán jó udvarlói akadtak, de majd a végén...) Két udvarlója is akadt. Brandon ezredes (Alan Rickman), akiről bár ódákat zengnek a környékbeliek, mégis nagyon tartózkodó (megjegyzem megvan rá az oka), és Edward Ferrars (Hugh Grant), bátyjuk feleségének idősebb öccse. (szerintem elég bonyolult, hogy ki kinek kije, többször is elvesztettem a film során a rokoni szálakat.) Edward teljesen belehabarodik a lányba, aztán hirtelen eltűnik (irány London!), a film második felében derül csak ki, miért. Ekkor Elinor - bár próbálja tartani magát - összeroppan, hiszen szertik egymást, de a hirtelen elutazás tárgya miatt mégsem lehetnek egy pár (... még).

A fiatalabb lány, Marianne (Kate Winslet) érzelmeit - nővérével ellentétben - nyíltan kimutatja az elbűvölő "megmentő", Willoughby (Greg Wise) iránt. Először teljes egyetértésben, sokak szerint jegyességben élnek (mellesleg nem így van), majd Willoughby is eltűnik.

A film legviccesebb jelenete szerintem, amikor Mr Palmer (Hugh Laurie)  - (még egy indok, hogy érdemes megnézni) - úgy tartja el magától a kisbabát, Thomas-t, mintha fertőzne. :D

Ha tovább írnám, az már tényleg spoiler lenne, szóval, inkább beszéljenek a képek :) (mint eddig mindig)

A Dashwood-lányok: Marianne, Margaret, és Elinor

Elinor és Edward

Marianne és Willoughby

Willoughby és Elinor (Marianne után néznek így)

Colonel Christopher Brandon (röviden: Ezredes :D )

Borító/Plakát

 

 

És amit direkt hagytam a végére... Mr. Palmer (h)arcai:

 

Összességében: nagyon tetszett a film; megnézhető újra, amennyiben az ember úgy gondolja; jól felépített történet; enyhe nyálzós hajlamú film, mert néhány része édes, romantikus, de azért az egészséges határokon belül :D tízből kilenc, de csakis azért, mert néha nem tudtam követni, hogy ki kicsoda és kivel van... vagy nincs

0 Hozzászólás

Gambit

Néhány hete láttam a filmet. Eddig egyszerűen nem tudtam rábírni magam, hogy megírjam az összefoglalót. Láttam azóta még filmeket, de ha a Gambit-ra gondolok még mindig nem tudok értelmes összegzést leadni, csak fejben sem. Azért igyekszem!

A magyar címe Dől a moné, ami szerintem nem annyira lett jó, elég fantáziátlan, tekintve, hogy Claude Monet egyik festményének megszerzése a cél. Lionel Shabandar (Alan Rickman) már régóta áhítozik a festményre, ezért a műgyűjteményének kurátora, Harry (Colin Firth) kieszel egy tervet, amiben egy máslatot próbál eladni Shabandarnak. A kis akciójához egy rodeóbajnokot is felbérel félmillió font fizetséggel. PJ Puznowski (Cameron Diaz) természetesen beleegyezik. A bonyodalmak tehát itt kezdődnek. :)

Maga a film nem egy nagy durranás, egyszer megnézhető, nem is azért mondtam, hogy a megállíthatatlan nevetés kerülget. A filmben voltak eléggé érdekes jelenetek. :D (Természetesen senkinek nem kell rosszra gondolnia!) Pl.: Harry kimászik a Savoy ablakán egy nagyon értékes vázával, majd fennakad a párkányokat elválasztó vasdíszen, a nadrágja elszakad és  lezuhan egy fára, Ő maga pedig ott ácsorog a párkányon, nadrág nélkül :D (a további részeket nem akarom ellőni.) Egébként ez a változat egy 1966-os film feldolgozása, kicsit újragondolása. (A gyalogáldozat)

Ha nem tudnám, hogy kitűnő színészek játszanak, biztos nem néztem volna meg. Valahogy annyira nem érdekelt, hogy szegény Lord egy hamis képet kerget, míg az eredeti a kínaiaknál landol. A filmben nem volt túl sok szerplő, időnként már az ember követelte volna, hogy néhány mellékszereplő felbukkanjon (az idegesítő kínaiakon kívül :D ).

Nagyon sok mindent nem tudok még elmondani róla, ha valaki megnézi, szívesen várom a véleményét. Nem akarom se lehúzni, se nagyra értékelni a filmet, mert egyiket sem lehet.

És a végére néhány kép :)

 

Lord Shabandar

Sajnos azt a képet nem találtam meg amikor Harry fennakadt a párkányon, de ez a kép a másik kameraállásból éppen az őt néző PJ-ről kézült:

Ezek arcok mindent elárulnak :D (az asztal másik felén a kínaiak borzolják az idegeket)

A házörző:

Néhány kép a film bemutatójáról:

A végére hagytam a film ...* képeit: (mindenki döntse el maga mit gondol)

Figyelem a nevetést és a megborzadást (vagy még akármit) okozó képek következnek!

 

Harry Deane fogadása :D

A film zárójelenete :D (nem csinálhattam meg, hogy nem rakom ide)

0 Hozzászólás

Snow Cake

Bár nyár van, és meglehetősen meleg, Mi mégis a Hósüti(Snow Cake) című filmet néztük meg. Úgy érzem, még néhányszor biztos meg fogom nézni. Helyet kapott azon kevés filmek között, melyeket többször is végi tudok nézni ugyan azzal a lelkesedéssel, izgulással, vajon mi fog történni.

A film 2006-ban készült nagyszerű színészek közreműködésével. Talán jobb is, ha nem magam írom le a tartalmat, hanem lemásolom a Port.hu-ról:

A Hósüti, Marc Evans mélyen felkavaró, kacskaringós történetvezetésű filmje egy nehéz sorsú, idősödő férfi és egy lányát fiatalon elvesztő édesanya váratlan barátságának történetét beszéli el. A zárkózott, kissé merev Alex (Alan Rickman) nemrégiben szabadult a börtönből, de hogy miért kellett ülnie, arról nem szívesen beszél. Winnipeg felé vezető útján felvesz egy bohókás, kissé lökött és szószátyár kiscsajt, Vivienne-t (Emily Hampshire), akiről kiderül, hogy szépreményű írójelölt, és éppen a Felső-tó északi partjánál fekvő szülővároskájába, Wawába tart. A semmiből hirtelen feltűnő kamion beléjük ütközik. Vivienne azonnal meghal, Alex azonban egy karcolás nélkül megússza a balesetet. A lelkifurdalástól megtört férfi felkeresi Vivienne édesanyját, Lindát (Sigourney Wearver), egy aktívan élő autista nőt. Linda szeret priccsszerű ágyán aludni, imád havat falatozni, rajong az árnyjátékért meg az olyan mesés és titokzatos szavakért, mint a szkrebli. Tulajdonképpen maga is gyermek. Alex rövidnek szánt bocsánatkérő látogatása elhúzódó vendégeskedéssé válik, miután Linda bejelenti, hogy a temetés és lomtalanítás napjáig igényt tart a férfi segítségére. Végül Wawa, a szeszélyes kisváros és lakói feloldják Alex gátlásait, így aztán fény derülhet a titokra, hogy a jelen történései és a férfi múltjának baljós titkai miként rímelnek egymásra.

Úgy gondoltam, jó ötlet, ha néhány nézői véleményt is leírok a filmmel kapcsolatban, esetleg kiegészítem saját meglátásommal(ezeket zárójelben):

1. "Ez a film "szuper, csodálatos"!:D
Sigourney Weaver...hát...egyszerűen lenyűgözően játszott. Egy cseppet sem volt túljátszva, sőt, egyszer sem fordult meg a fejemben a film alatt, hogy ő nem autista. Annyira hitelesen játszott, hogy ha nem ismernénk őt, azt hihetnénk, felkértek egy autistát, hogy szerepeljen. A többi szereplő is nagyon jó volt. A cselekmény szálai is jól össze vannak fűzve, változatos, és amit igazán értékelek benne, hogy nem csak dráma van benne, hanem humor is, mely néhol groteszk, néhol abszurd köntöst ölt. Nem egyszer jókat "nevettem"." - (A hitelességgel egyetértek, nagyon valóságosnak tűnt a színésznő játéka. Én is néha-néha mosolyogtam, "nevettem", de volt olyan rész is, amikor inkább a könnyhullajtás határán voltam. Megemlíteném továbbá Alan Rickmant is, akinek gyakran mutatták az arcát, amin látszott a teljes megértés, ugyanakkor az idegen helytől, emberektől való tartás, "félelem")

 

2. "Fantasztikus film. Érzelmekben, drámában gazdag, elgondolkodtató film, mely teljesen meghatott, és a hatása alá vont. A zenéje csodálatosan belesimul a film történetébe.
A színészek zseniálisak.
Többszőr nézhető, a részemről felejthetetlen film." - (Maximálisan egyetértek!!)

 

3. "Én pár órával ezelőtt néztem meg a filmet és még mindig a hatása alatt vagyok. Igazság szerint nagy Alan Rickman fan vagyok, csak miatta vettem meg, és ez az egyik legjobb filmje. Én pl kicsit drágábban szereztem meg a filmet (2000 fölött volt) és van benne "extrák" is. Mindenképp érdemes megnézni, elgondolkodtató és megismersz egy teljesen más világot." - (Én még pár órája sem(a film vége után kb 1/2 órával kezdem írni), de érzem, hogy én is még a hatása alatt vagyok, és leszek is) - (Alan Rickman, :) most valahogy Ő egy kicsit a kedvenc a kedvencek között :D (nem kell félni, ő a "külföldiek" közt, a magyar "csapatom" sem hagyta el a Nekik fenntartott helyeket! ;)

 

Végezetül néhány kép:

A poszterek:

Egy kép a film elejéről, Alex éppen Vivienne-re néz így:

Vivienne és Alex:

A végére: Egy sajtótájékoztatón készült kép:

Utószó: Ezt a filmet tényleg MINDEN EMBERNEK ajánlom, mert bár elég sok szó esik az autizmusról, mégis sokan egyeltalán nem tudják, hogy mi is ez az állapot. A filmben elhangzott egy számomra elég elkeserítő mondat, amely rávilágít arra, hogy sok embernek még a XXI. században, felnőtt emberként, fogalmuk sincs, hogy mit is jelent az autizmus.: "Tudom, hogy milyenek az autisták, láttam a filmet."    <- Azt hiszem ez az a mondat, ami, hogy is mondjam: fejbevágott!

0 Hozzászólás

Átutazók

2013. 04. 23-án láttam. Az osztályfőnököm szólt, hogy maradt még jegy, szeretnék-e menni. NANÁ! :) Több indokból is. 1. A Vígszínház-ban játszák, ahová már nagyon régóta el szerettem volna jutni. 2. A darabot már a márciusi premier előtt kinéztem magamnak, de azt nem gondoltam, hogy meg is fogom nézni. 3. Egy darabban 5, azaz öt Kossuth-díjas színész lép egyszerre színpadra, köztük a nagy kedvenceim is. ;) 4. A darab műfaja is ígéretesnak hangozz, kíváncsi voltam, mit rejt valójában a kicsit "ellentmondásos" meghatározás: "Komédia nyolc temetésban"

Az Átutazók című darab bemutatója 2013. 03. 08-án volt a Vígszínházban. Eléggé új a darab, éppen ezért is jó volt úgy látni a színészeket együtt dolgozni, hogy még csak a 16. előadás volt. A színészek szeretettel játszottak, pontosan tudták, hogyan kell eljuttatni a nézők felé azt az üzenetet, amit a darab szerzője Hanoch Levin is igyekezett átadni.

A darab szereplői között ott volt az élő színészlegenda, Törőcsik Mari is. Az előadás alatt, szinte meg sem szólalt, mégis lehengerlően hatott az, ahogyan eljátszotta a lakóépület legöregebb tagját, Bobe Globcsik-ot, Munja(Reviczky Gábor) édesanyját. És a darab szerinti kitartása, hogy Ő minden áron otthon szeretne maradni, sok néző arcára csalt mosolyt. :)

A darabban 8 haláleset történik. A temetés kicsit komikusan hat, hiszen Alberto, a gyászbeszédek tartója csak egyetlen mondatot mond. Később sajnos helyette mondják el a beszédet. Alberto (Kern András) egy Dél-Amerikai figura, aki egyeltalán nem így képzelte el az életét, éppen ezért a nőzéssel próbálja feledni a régi álmokat. Persze, a veszte is ez lett.

A darab több család életét, és néhány egyedülálló személy életét mutatja be, a legnagyobb egyszerűséggel, mégis, el tudom képzelni, hogy milyenek lehetnének a családok. A legtöbb ember elköltözik a lakótelepről vagy meghal. A darab egyik legmegérintőbb pontja talán számomra az volt, amikor a színpadon csak Elhahan(Fesztbaum Béla) állt, és az éppen akkor meghalt édesanyjához(Börcsök Enikő) szól, hogy mennyi minden dolguk lenne még együtt, és kéri, hogy ne hagyja el.

Számomra ez a darab fantasztikus volt, bármikor megnézném újra, mert az őszinte szeretetről és a való élet eseményeiről szól a jelen század környezetében.

<3

0 Hozzászólás

Gyurkovics Tibor: SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ - NEM IS - VILÁG / Reviczky Gábor

Reviczky Gábor – lelki kalapban

Én nagyon szeretem a színészeket. Elfogultan. Túlzóan. Talán jobban, mint a rendezőket. Elég nagy hiba. Elég nagy marhaság.

Tudniillik a színész a versenyző. Az úszó, a futó, az öttusázó. Neki kell célba ütni, lihegni, karcsapni, úszni. Jól tudom, hogy az edző (az atyai, a szuggesztív, az inspiráló, a korbácsos) fokozza ki a versenyzőből a versenyt, ő látja át az „egész” versenyt, de a színpadon és a versenyvízen mégis a mulandó pillanatban karcsapásokkal küzdő versenyzőnek kell lenni, és hitelesíteni magát, a versenyt, a színházat.

„Mindennapi versenyünket add meg nekünk ma…” – így fohászkodhatnánk a színház istenéhez –, noha ennek éppoly irreális az értelme, mint a Miatyánknak. Mégis, ebben benne van a mulandóság összekapcsolása a folyamatos örökkévalósággal.

Reviczky Gábor különleges színész. Lám, lám! ezt a profilt vagy modellt nem lehet előre kitalálni a Színművészeti Főiskolán. Itt a szociológiai vizsgálatok csődöt mondanak – belsőbb érintésre lenne szükség.

Ritkán lép színpadra ilyen fiatalember. Egyenes, hosszú orr, ívelt ajak, lebegő kis haj, papi tonzúrás fej, szikraégő nézés, torokhang. Nem mondanám, hogy nőideál. Remélem, nem is lesz az.

Nézem a színészt – mondja a szöveget. Hangsúlyoz, ejt. De a hangja befelé hallik, a lelkébe beszél. A tüdejéből, az aortájából beszél – befelé. A lelke páráját viszi a színpadra. Vele vagyok. Milyen jó lenne, ha sohasem tanulná meg a maga rutinját, sohasem „nőne fel a feladatokhoz”, ahogy Miskin hercege sem nőtt fel a felnőtt világhoz. Ahogy azokat az írókat becsülöm legtöbbre – mondjuk Dosztojevszkijt vagy Faulknert –, akik sohasem lettek lelkükben professzionisták, hanem mindentudó amatőrök maradtak agyuk sejtjeiben s a kegyelem elegáns melegében.

Meg kell vallanom, elragadtatással néztem ezt a színészt. Amit a könnyed Labiche-darabban művelt a kalapjával, olyan volt, mintha a lelkét gyürmékelte volna – az ő kalapja zseniális szimbóluma lett ennek a könnyed florentinkalapnak. Ennek az embernek nincsenek ízületei? Kézujjaiban, könyökében, térd- és bokacsontjaiban? Ez már orvosesztétikai kérdés. Ezek a lélek ízületei. Gumipattanású ízületek, szatíraízületek.

Nem beszélve arról, amit a régi darabok „félre” instrukcióval jelölnek: gyors handabandái az irónia és információ guillotine-pengéin rebbentek.

De Pinter „Gondnokában” is láttam, ahol csak szerelt és szerelt és szerelt egy megjavíthatatlan műszert mint Aston; egy műszert, mely magunk életének javíthatatlanul javítandó műszerévé vált. Kézujjai rebegtek, már-már kifordult ízületekkel hamleti babrálásokká váltak.

Mért izzad ez a fiú ennyire? Verejték és verejték folyik az arcán. Mint csillogó aranycsíkok gyöngyöznek le a pofalemezén. Talán csak meleg van a színpadon? Talán 26 fok van? Forró a légkör, a ruha? A belső azbesztruha, melyben a lélek ég? Égjen.

Rendkívüli színészt látok a színpadon. Nem ismerem személyesen, nem tudom, milyenek az éjszakái és a nappalai, a zoknija, a légzéstechnikája. Meg kell vallanom, még azt sem tudom, mit tudhat Kecskeméten, Párizsban vagy Budapesten – hosszú távon. Van-e albérlete vagy állandó lakása? De kívánom, hogy ne legyen „kedvenc”, ne legyen tévésztár, szinkronszáj, filmbébi, ne legyen adóbotrányhős (hacsak úgy nem, mint Ingmar Bergman), ne legyen rádiófenomén, se szavalatdiktátor. Őrizze meg magát – ízületeit, artikulációját, meghajlását, lélekszegénységét, „félkegyelműségét”, bensőjét – akármilyen sikerek közepette is. Mély hangját, térdroggyanását, emberüdvözletét. Jó lenne, ha tíz év múlva is írhatnék róla – érintetlenül, szálkás glóriával. Kívánom, hogy ne harminc és háromszázezer között teljen el küzdelmes élete.

És kívánom, hogy inspirátorai, rendezői úgy szeressék, mint én.

0 Hozzászólás

Reviczky Gáborról

Egy kicsit már Róla is...

Hiszen: Kedvenc színész, nagyszerű figura, és egybként is, mert csak! ;)

Talán az már nyílt titok, hogy a kedvenc színészem, kötődése van Tatához is.

Sok-sok dolgot leírni nem tudok, ezekhez a személyes kapcsolat is kell író-olvasó között.

Inkább árulkodjanak a képek a sokszínűségről:

 

Egy-két szösszenet, a többit majd később... ;)

0 Hozzászólás

Foszlány...

...

-És láttad a sorozatot?

-Melyiket?

-Amelyikben a szinront említettem.

-Egy részét.

-Tetszett?

-Persze! Bár, ha nem szólsz előre is észreveszem a hangot...

-Gondoltam, de aért jó volt, hogy szóltam, ugye?

-Igen, jó volt. Legalább bitzos megnéztem.

-És mi a véleményed?

-A szinkron újra tökéletes lett, mint mindig!

-Most nem erre gondoltam, bár valóban így van.

-Miért? Mire gondoltál?

-Magára a sorozatra.

-Ja! Azt csak emiatt nem fogom nézni.

-Miért? Nme jó?

-De, jó, csak nem igazán nekem való.

-Megértem én, csak kicsit furcsállom.

-Hogy-hogy?

-Mert nehezen tudom elképzelni Rólad, hogy nem nézed,akár csak a hang miatt is.

-Ez nem nagy dolog, lehet hallani máshol is...

...

 

Beszélgetésfoszlány... Különös, nem?

Pedig valójában nem is az, csak a felszín alá kell látni, a beszélgetés valódi lényegére kell rávilágítani. ;)

0 Hozzászólás