Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy igazából mit kéne írnom... (Vagy öt percet álltam kint a teraszon, gondolkodva, hogy két értelmes mondatot össze tudjak szedni a filmről.) Legegyszerűbb az lesz, ha először a tényeket mondom el tömören, és csak azután bármi mást. (Előre szólok, nem az én korosztályomnak való, még is megnéztem. Minden mellébeszélés/írkálás nélkül le fogom írni amit megértettem a filmből!)

1991-ben készült, kétszereplős thriller. Rendezője: Radha Baradwaj. Független film, magyarul nem jelent meg. (Ez azt is jelenti, hogy Én, azzal a nulla angoltudásommal megnéztem angolul!!) Szereplői: Madeleine Stowe - vádlott, Alan Rickman - vallató.

Egy meghatározatlan országban az írónőt azzal vádolják, hogy anarchista üzeneteket közvetít a mesekönyvén keresztül, állam- és kormányellenes, politikai szervezkedésekre uszító eszméket rejtett el. A vallató maga a vádló is, kínzással kényszeríti, hogy ismerje el, majd írja alá az előre elkészített vallomást. A film és ezzel egytt a mesekönyv címében is kettősséget találunk. A mesekönyv főszereplője egy kislány, aki a szekrénybe bújva alakít ki magának egy saját világot házi- és vadállatokkal, különleges, elképzelt lényekkel. Ugyanakkor a "closet" szó a vallatószobára is utal. A kihallgatás során megelevenedik a mese, az írónő múltja, és egyben a jelen is. Sokszor nehezen vagy egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy mi a valóság, és mi a kitaláció. Eltűnnek a határok.

Az alkotók jó munkát végeztek: hatalmas tér, hideg, kékes színek, görög oszlopok jellemzik a vallatószobát. A film végéig még a lámpa felkapcsolásakor is homályos-szürkés a terem, csekély a fény. A történet nyersen zúdul a nézőre, ugyanakkor nem lehet félreértelmezni a mondanivalóját. A színészeknek nem volt könnyű dolguk, hiszen nem a vidámságot, egy családi mozi képeit kellett megjeleníteniük, hanem a szenvedést, kínt - kínzást, fájdalmat, kiszolgáltatottságot, és a "felljebbvalóság" érzését kellett kimutatniuk. A mindössze kétszereplős film mindvégig kétségek közt tartja a nézőt: a vallató sikerrel jár-e vagy kudarcott vall, a vádlott megtörik vagy kitart-e a vallatás (és a film) végéig. A beismerést már-már színjátéknak tűnő válaszkicsikarás kíséri. A vallató több szerepet is magára ölt sikere érdekében. Az írónő szemét bekötve felveszi a - "mindent a sikerért" - lelketlen vallató szerepét, de mellette, mivel a nő nem láthatja, egy másik kínzott szerepét is, elváltoztatott hangon. Mikor a vádlott szeme nincs bekötve segítőkészsége - és a fentebb említett módszerek alkalmazása - visszás érzéseket keltenek/kelthetnek. A nő ruhája fehér, az ártetlanság színe. Ugyan ő a főszereplő, mégis szűk korlátok között mozoghat, hiszen alárendeltsége vallatójával szemben nyilvánvaló. A film további ellentéteket is tartogat, hiszen a sötétség és a vakító, bántó világosság gyakran váltják egymást, ezzel is azt éreztetve a nézővel, hogy saját bőrén tapasztalja az ember leleményes elméjének kibontakozását, melyet igen hatásos kényszerítőeszközökkel jelenít meg. A film elborzaszt és elgondolkodtat, kérdéseket kényszerít belénk.

"Mi, az egyszerű állampolgárok tényleg reménytelen küzdelmet folytatunk a hatalommal, vagy esetleg van némi esélyünk arra, hogy önmagunk maradjunk? Meg kell-e felelnünk minden ideológiának és politikai eszmének úgy, hogy közben ne veszítsük el egyéniségünket, és ne áruljuk el környezetünket? Művészként alkothatunk –e szabadon, vagy elveinket feladva a rendszer kiszolgálói leszünk?"

Az utolsó filmkockán egy Gandhi idézetet olvashatunk: "Már látom, hogy a halál közepette is ott az élet, az igaztalan közt is ott az igaz, és a sötétségben is ott pislákol a fény."

 

 

Saját vélemény:

Két típusú film van amit nem szeretek: a nyálas, és az ijesztő. Nyálasnak egyáltalán nem mondható, ijesztőnek sem mondanám, inkább elborzasztónak. Meg akartam nézni... éreztem, hogy nem nekem való, mégis, hogy úgy mondjam: magamba erőltettem a "muszáj megnézni" érzést. Tudtam, hogy nem jelent meg magyarul, ezért angolul néztem meg. (Jó vicc, de tényleg!) Nem csak amiatt néztem meg, mert az egyik szereplője Alan Rickman. Ezért IS, de volt más oka is: nem igazán tudtam elképzelni, hogy még mindig tényleg létezik ilyen elnyomás, a másik szabad akaratának megfosztása. Azt sem értettem, hogy mi köze van egy mesekönyvnek a politikai nézetekhez, hiszen mégis csak 7-8 éves gyerekeknek szól. Kíváncsi voltam, no... Thrillerről lévén szó, nem voltak benne túlzottan véres jelenetek, inkább csak testi fenyítés, és főleg a szavaknak volt nagy jelentőssége (Jó, hogy alig értettem valamit a szavakból...), legalább a hangsúlyokból tudtam, az arckifejezésekből, hogy mit is mondhattak. Többször is kirázott a hideg, amikor a fülembe dugott telefon fülhallgatón keresztül az agyamig dörömbölve törtetett át a hang, amikor A. R. lemélyített hangon igyekezett vallomást kicsikarni a nőből. (Persze, csak azért se halkítottam lejjebb!) Megéztem, és mást nem tudok már mondani, csak amiket fent leírtam. (Egész film alatt összegömbölyödve, számat tátva, egy 1,5 literes palackot szorongatva próbáltam az agyamig eljuttatni a képeket, hiszen érteni nem sokta értettem meg belőle. Majd ezeket a képeket olyan elmondható, leírható mondatokká varázsolni, amiket egy tizenéves szájából hallani, írásából olvasni, megérteni, felfogni lehetséges. + A film után kissé tompán reagáltam a környezetemre, annyira el voltam foglalva a történet összerendezésével.)

 

Most csak két képet hozok, a többit a google képkeresőjével megnézheti, aki szeretné.