Július van. A tizenkettedik napja. Beteges, de idén ez az első bejegyzés. A történésekről LEHETETLEN-nek tűnő feladat írni. Nem is nagyon akaródzik. Fáj az egész. Semmilyen a nyár. Lett Borsi, tüneményes Labrador-baba. Imádom. Mindenki imádja. Rág mindent... hadd csinálja - legyintek - egészen addig, amíg nem engem. Volt év vége. Kitűnő közismeret. Gitárvizsga. Nagyon nagy köszönet a tanárnőnek!!! Megkaptam, amit nem érdemeltem. lehet, hogy mégis is ismernek?! nem merem bevallani... Június 22. Műtét. Gatyás-para. Nagyon féltem. Túl vagyok rajta. Most fáj, de gyógyul. Két hét fekvés után cérnátlanítás. Most gyógytorna. Kicsit kínoz, de nem érdekes. Ölni tudnék tíz méter futásért, pedig nem is szeretem. Ez is én vagyok.
Újra publikálni akartam. Most sikerül. Egyetlen hatalmas hátulütője, hogy az egyedüllét rohadó következménye a mérhetetlenül elhatalmasodó szentimentalizmus. Legszívesebben nádpálcával ütném el magamtól. Elegem van. Vissza szeretném kapni a fröcsögő, önmagam és másokat marcangoló igazmondásom. De nem nyálasat, olyan sosem volt. Az írás megkönnyít mindent. Leírni más. Belehelyezkedhetek valaki helyébe, addig sem kínzok az unalommal senkit... Vagy inkább mindenkit kínzok. Ez is van.
Gyakorolni nem tudok. Az helyes - a hangszertartáshoz való - ülés még nem megy. Fekve meg nem lehet. Idegesít. A húrokat akarom macerálni. Kínzás. Mindegy. Majd lesz jobb.
Olvasni rengeteget. A nagy olvasási kihívás folyamatban van. Meg a kötelező olvasmányok. Kikapcsol, de közben pörget. 30 könyv kész. Most kettőt olvasok párhuzamosan. Az egyik csúszik. A másik nyögve, lassanként haladós. Ha értem, akkor sem. Paradox az egész. Ez zavar. Tudom, de mégsem. Letagadhatatlanul én vagyok.
Meguntam a fekvést. Világlátó akarok lenni. Igen, ehhez akarat kell. Tornázni, erősödni, újra 120%-ra fejlődni. Most még nem az. Türelmetlen vagyok. Közben egyáltalán nem bántam meg. Csak... lehetne minden gyorsabb. Nem jó egyhelyben. Haladást! Eseményeket!
Elborzaszt a világ gyorsasága, miközben én valahol egyhelyben vagyok. Nem szeretek filozofálgatni. Panaszkodni jól esik, de undorkeltő tevékenység. Ellentmondani: azt szeretek!
Pozitívan látni kell! Már újra tudok majd'hogy rendesen járni. Van időm. Nem hív senki sehová, de nem is tudnék még menni. Legalább nem fáj annyira, hogy vissza kell utasítanom a dolgokat. De közben hiányzik. Utálok - ha fizikailag nem is - egyedül lenni. Vegyük úgy, hogy ez most jó. Nem. Nem jó, de ez van.
Iskolába akarok járni. Ott jó. Van dolog, agymunka. Most csak nyár van. Jó. Vagy mégsem. 
Lehetőseg? Mire? Akarat: most csak gyógyulni.
Elegem van. Unom az egészet...
De(!) közben most boldog vagyok! És ez így van rendjén.
B.